Na, jöttök ti is?
Főoldalra ajánlom!
Hát büfé- és ruhatár szak az USA-ban is van bőven
Bő a kínálat a büfé- és ruhatár szakokból az amerikai egyetemeken is. Talán még színesebb a felhozatal, mint a honi felsőoktatási intézményekben. Kis színes összeállításunk arról szól, mi mindent lehet tanulmányozni az USA egyetemein, főiskoláin. Külön-külön bizonyára érdekes témák ezek, még azt sem állítanám, hogy haszontalanság bennük elmélyülni. De hogy ebből nem sok kenyeret fognak megvajazni, az is biztos...
1. Fogyasztási és társadalmi változások a Mad Man amerikájának időszakában (1960-63) címmel indult történelmi kurzus a Northwestern Egyetemen. A sorozat segítségével a korszak olyan jellemzőit boncolgatják, mint a gazdasági növekedés, politikai ellentmondások, faji megkülönböztetések, szexualitás a korai 60-as években.
2. Korunk szociális problémái a South Parkon keresztül. A kurzus résztvevői azt vizsgálják, hogyan kezelte a 15 éven át futó sorozat a mindenkor aktuális társadalmi kérdéseket, legyen szó a homoszexuálisok házasságáról vagy a terrorizmusról. A cél, hogy a hallgatók magas fokon sajátítsák el a politikai analízis és a kritikai gondolkodás képességét, s később szociológiai tanulmányaik során ezt kamatoztassák.
3. Lady Gaga és a hírnév szociológiája. A Dél-Karolinai Egyetem szociológiaprofesszora lelkes Gaga-rajongó. Több száz lemezét vásárolta fel, követi őt turnéin, és már személyesen is találkoztak. Idén kurzust indított a hölgy tiszteletére, melyben részletesen taglalja, hogyan lett Stefani Joanne Angelina Germanottából popdíva. A kurzusleírás azért szigorúan felhívja a figyelmet arra, hogy a téma nem kimondottan Gagával foglalkozik, hanem egyszerűen a hírnévhez vezető utat mutatja be az ő karrierjén keresztül.
4. Zombik a populáris médiában. Columbia College Chicago. Kell-e ehhez valamit hozzáfűznöm?
5. Baseball. Princeton. Amerika kedvenc játéka óriási változásokon ment keresztül az elmúlt században. S vele változott a társadalmi integráció, a hozzá kapcsolódó üzletek, sőt egyes városok tervezése is.
6. Mi van, ha Harry Potter valós személy? Appalachian State University. A kurzus a népszerű könyv és film vizsgálatán keresztül próbálja megvizsgálni a történelem nagy kérdéseit, úgymint a fajok, a nemek, a társadalmi osztályok harca, a multikulturalizmus szerepe. A George Washington Egyetemen viszont arról szól a mágikus karakterhez kapcsolódó szemeszter, hogy vajon J.K. Rowling könyvének van-e a sorok közt megbúvó politikai üzenete.
7. Elnöki fizika. Egy elnöknek sok hasznos dolgot kell tudnia a természeti világ működéséről, de könyörgök, hogy lenne már arra ideje, hogy az ezekhez kapcsolódó matek-fizikai bizonyítások levezetését is megtanulja? A Berkeley Egyetemen bárki megszerezhet egy átfogó alapismeretet olyan komplex témákról, mint például a radioaktivitás jelensége, nukleáris fegyverek, földrengés, cunami. A Fehér Házon kívül is remekül lehet azonban hasznosítani ezen ismereteinket, mondjuk Fontos Emberek Társaságában elköltött vacsorán.
8. A Star Trek filozófiája. A Georgetown Egyetemen indított kurzus a következő fontos filozófiai kérdéseket boncolgatja: Mi lenne, ha visszautaznál az időben és megölnéd saját nagyanyád? Kit nevezünk személynek? Rendelkezel-e szabad akarattal? Kevés a boldoguláshoz, ha csupán a sorozatot nézi valaki unásig, a feltett kérdéseket más fontos filozófiai munkák tükrében is meg kell majd vizsgálni.
9. Bernard Madoff, avagy a fehérgalléros bűnözés. Két egyetemen is tananyag lehet a téma, gondolom, a lényeg nem szorul különösebb magyarázatra.
10. A sétálás művészete. Immanuel Kant munkái háromórás, diskurzussal egybekötött séta keretében. Dr. Ken Keffer szerint nincs annál nagyobb agyhalál, mint száraz filozófiai kérdéseket boncolgatni félhomályos auditóriumokban. Bezzeg kinn a friss levegőn! A séta megoldja a nyelveket, állítja a professzor, és ennek megfelelően kurzusát kihelyezte az egyetem parkjába.
Ha van kedvetek, játsszunk egy kicsit! Ti milyen furcsa témákba mélyednétek el szívesen egy szemeszter erejéig? Halljuk!
Cozumel
Főoldalra ajánlom!
Minden Átmeneti Állapot véget ér egyszer...
Hétfőtől indul a nőstények. Jó, mi? Elmondom, hogy jött az ötlet.
Például ott volt az eset a sáfránnyal meg a júliusi melegben megromlott húscafattal, ami a levesben úszott. Ekkor már olyan komolyan gondoltuk a dolgot, hogy jegyzőkönyvet írt mindenről Anyamadár, egy hobbitoknak kifejlesztett laptopon. Tény, hogy sáfrány is volt. Annyira elit volt a hely, ahol ültünk, hogy a pincér megkérdezte, hogy mi a nemtetszés oka. Talán nem ismerjük a sáfrányt? Már hogyne ismernénk. Ez már majdnem akkora lehúzás, mint a makadámiadió-olajos sampon.
Átmentünk a mekibe, ahol jegyzőkönyvbe vettük, hogy mindenki álompitét vett csokiöntettel. Jó, Cozumel kérte, hogy őt vegyük le a listáról, ő asszem valami salátát evett, de mint tudjuk, a mekis saláta répáját porcukorban konzerválják. Majd Anyamadár sorsot is vetett, és Csutka visszajött, mert még nem indult a vonata. Értem meg autóval jöttek, ez is benne volt a jegyzőkönyvben, meg hogy az előző helyen a cechhet kábé két kilogramm aprópénzzel fizettük, olyan csajosan, kottára kiszámítva mindenki a maga részét. Bosszúból a sáfrányos tetováltszemöldök-huzigálásért.
De úgy volt, hogy Deennél leszünk, akiről mindenki tudja, hogy valahol Budán lakik, ami többünk számára, hát a "kint a halálban"-nal vagy a "kint valahol Budán"-nal egyenértékű, és mikor náluk voltunk korábban, az én ölemben egy nyúl elaludt, ami azért nem kis teljesítmény. Pont a helyzet komolyságára való tekintettel döntöttünk úgy, hogy nem Deennél lesz az első jegyzőkönyves megbeszélés, hogy kellően komolyak tudjunk lenni, értitek. Persze szakadtunk a röhögéstől a mekiben is meg Csutkánál is, ahol Madz meg én annyira berúgtunk, hogy azon elmélkedtünk, hogy Deen férje vajon inkább zolis vagy pistis.
Aztán az milyen, mikor egy domainneveket birtokló és azzal üzérkedni próbáló, erőteljesen vidéki cég ügyvezető igazgatójával telefonálva az egyik kérdésemre azt válaszolta, hogy nem tudja ő aztat pontossan, mer a fiúk most terepen vannak? De milyen terepen, könyörgök? Domainaratás van? Vagy domainszántás? Na mindegy, ezt se tudtuk meg.
Pedig akkor már nagyon komolyak voltunk. Vérkomoly elképzeléseink voltak, melyek mellett esetenként két egész percig is ki bírtunk tartani. Szóval le vagyunk leplezve, totál komolytalan dologból lett a nőstények, valami olyanból, aminek a célja, hogy ne ostoba sallangokat és magasan szálló közhelyeket ismételjünk unalomig, hogy figyeljünk az érdekességekre, hogy ne áruljunk szépen hangzó, de nyilvánvaló téveszméket, tévhiteket, félinformációkat, és persze mert szeretünk írni mindannyian, és szeretjük, hogy olvassátok az írásainkat. Amúgy nagyon mások vagyunk mi mind, ezért jó sok mindenfélét ki tudunk találni. Ez baj. Most mondjam azt, hogy Madz bandájában mindenki túlságosan kreatív? Szerintem kikapnék. Főleg azért is, mert basszus, rá kellett jönnünk, hogy az olvasóink is vannak olyan kreatívak, mint mi. Sőt. Azóta is sajnáljuk, hogy nem nőilap.hu lettünk. :) De szóval mindenki mást szeretett meg az átmenetiben, és mást képzelt bele a nőstényekbe is, amelyeket nem kis meló volt összetákolni egy oldallá.
De a fess informatikusfiú asszem megcsinálta, hétfőn megnézhetitek ti is, véleményezhettek, megtudhatjátok, ki nyerte a pöttyös macskacicót, és olvashattok persze tovább minket a megszokott hangvételben, de egy csomó újdonsággal megfejelve. Jó szórakozást, és köszönjük az eddigi figyelmet. Őszintén.
Bajorgizi
Fotó: flickr.com
Főoldalra ajánlom!
Stephen, a mester
Ha éjjel nem mersz kimenni vécére, csak ha az egész lakást fényárba borítod, vagy ha gondosan bebugyolálod magad a takaróba, hogy csak az orrod lógjon ki, a lábad véletlenül se, akkor jó esély van rá, hogy épp King egyik könyvét olvasod.
Egy kis laza Állattemető? A kukorica gyermekei? Leszoktató Kft? Tóparti kísértetek?
Ha a májusi macskaóbégatás hallatán a kínzott gyereksikoly jut eszedbe a Talizmánból, akkor valószínűleg egyetemi szintű King-rajongó vagy. Ha hóvihar tépi az ablakod, akkor egyrészt a Tortúra őrült ápolónője lopódzik a hátad mögé, amíg bambulsz kifelé a párás ablakon, illetve a Ragyogás mészárlós apája suhintja a baltát, és nincs kiút. Szargörények az Álomcsapdából, vérivó-gyerekevő bohóc az Az-ból, a Gonosz földi megtestesítője a Végítéletből.
És ugye, minden King regények apoteózisa, a Setét torony-sorozat, amibe mint mészárszéki csúszda, beletorkollik minden eddigi regénye.
Igen, megjelent az új regénye, a Bura alatt. (A címben hosszú ú-val, és végig így írják, hm, hibásan.) Egy lélegzetre faltam fel, azt sem tudtam, hol vagyok, milyen napot írunk. Együtt lélegeztem és fuldokoltam a szereplőkkel, szorult ökölbe a kezem a negatív főhős tetteitől, ernyedtem el tehetetlenül, ha rokonszenves alakot végzett ki az író.
Valamit nagyon tud ez az ember.
Talán emlékszünk gyerekkori rémképeinkre és álmainkra, de az agy jótét tevékenysége felnőttkorra jórészt a tudatalattiba tuszkolja ezeket. De King valahogy ébren tartotta, evolúcióra bírta, növesztette és borzalmasította őket. Életre leheli a társaságot, és rájuk parancsol: cselekedjenek. És ők teszik a sok rettenetet, melyeket olvasva kapaszkodunk a székbe, utána meg bebújunk a takaró alá. Miért oly sikeres? Miért szeretem? Mert mint egy tisztítókúra, megszólítja, megnevezi és kikergeti lelkünk szörnyeit. Nevezd nevén, és nem árthat!
Mint a népmesében, emlékszünk?
Mindez akkor jutott eszembe, mikor a neten bóklászva ebbe botlottam:
http://agyasztaltv.blog.hu/2011/10/12/ssssulyos_gyermeki_kepzelet_es_parak_18
Minden gyerekek rémálmai, és láthatóvá tették őket.
Jó borzongást! Melegen ajánlom Stephen Kinget, a Mestert!
Csutkababa
Fotó: flickr.com
Főoldalra ajánlom!
Megfagyni nem alapvető emberi jog
Biztosan mindenki észrevette már, hogy Budapesten megszűnt a hajléktalanság problémája. Eltűntek az aluljárókból a szép akkurátus sorba lerakott paplankupacok, eltűnt a sok szemét, és ezzel együtt persze eltűntek a hajléktalanok is. Hurrá − mondhatnánk. De nem mondhatjuk.
Mert az aluljárók korábbi tragikus állapotának rendeződésével együtt hajléktalanok tűntek fel ott, ahol eddig nem voltak. Éjszakánként a bezárt üzletek bejárataihoz húzódva, és igen, hajléktalanok jelentek meg a parkokban is, ami így, október táján kifejezetten életveszélyes mutatványnak tűnik. És akkor a Budapest környéki erdőkről még nem is beszéltünk, mert arra nem sűrűn járkál a hideg beköszöntével az, akinek nem muszáj. Például azért, mert neki van fedél a feje fölött. Azaz a hajléktalanság nem szűnt meg, csak átalakult. A hajléktalanság megmaradásának örök törvénye.
Olyan ez, mint bizonyos szezonális témák − a téli hidegek beköszöntével újra és újra előkerül. Ahogy biztosak lehetünk benne, hogy ilyentájt egyre-másra bukkannak fel a karácsonyfadíszek és a hátsójukat rázva éneklő vidám Mikulások, abban is biztosak lehetünk, hogy mi is és az illetékes elvtársak is elkezdenek beszélni a fedél nélküliek problémájáról. Kettőnk között csak az a különbség, hogy a probléma átfogó és intézményes megoldása nekünk nem feladatunk, nekik pedig feladatuk. Lenne.
Igazságtalanok lennénk persze, ha azt mondanánk, hogy nincsenek megoldási javaslatok. Mert vannak. Ahogyan a bevezetőben említettem, az aluljárókból már korábban száműzték a hajléktalanokat. Sőt decembertől az egész fővárosban tilos lesz az utcán lakni. Életvitelszerűen az utcán lakni − ahogy az illetékesek mondják, és ahogy a kérdésben leginkább érintett VIII. kerület, a hírhedt Józsefváros polgármestere is fogalmazott a múlt héten egy tévéinterjúban. Ez önmagában nem baj. Ha őszintén a szívére teszi a kezét bárki, akkor valószínűleg mindenki elismeri, hogy szívesebben vág át bármelyik aluljárón úgy, hogy nem kell nagy levegőt vennie a lépcsőn lefelé menet, hogy aztán azt a nagy levegőt a másik lépcsőn felfelé menet kiengedje. Nem kell kéregetőkben botladoznia, ruhakupacokat kerülgetnie, térdig gázolnia a szemétben és attól félnie, milyen nyavalyát ragaszt rá az arcához túl közel hajoló kéregető.
De nézzük meg, mi történik azokkal, akik nem tudják vagy nem akarják betartani a szabályokat. Hát ők bizony szabálysértést követnek el. A VIII. kerületben egyébként nemcsak az életvitelszerű hajléktalansággal, hanem a kukázással, a koldulással és a közterületen alvással is, hiszen ezek már korábban is büntetendőnek számítottak a kerületben. Ha pedig szabálysértés, akkor az elkövetőknek az önkormányzat szabálysértési irodájában a helyük. Ahová az elmúlt hetekben több száz hajléktalant vittek be − a kerületi polgármester szerint csak azért, hogy télre senki ne maradjon az utcán.
Senki nem gondolhatja persze komolyan, hogy a szabálysértési iroda valóban fedelet jelent a hajléktalanok fölé és reális megoldás a problémájukra. Nem is gondolja ezt senki, szerintem még a polgármester is csak viccnek szánta. Ha igen, akkor innen is szólok, hogy nagyon gyenge vicc volt. De ott vannak a hajléktalanszállók. Ó, hát azokból nincs annyi, amennyire szükség van − vélhetjük. Ám állítólag ez így ebben a formában nem igaz, hiszen sok helyen vannak szabad ágyak. A hajléktalanok azonban nem szívesen, illetve csak végszükség esetén veszik azokat igénybe, mert nem tartják ezeket biztonságos helyeknek. Azt mondják, könnyen előfordul, hogy reggelre a szatyruknak lába kél. Ami esetükben a teljes vagyonukat jelenti. És nem jelent megoldást a szálló azoknak sem, akik dolgoznak − mert ilyenek is vannak ám, bizony −, mert a hajléktalanszállók este hat után már nem fogadnak "vendégeket", pedig akkor még van, aki javában dolgozik.
Félreértés ne essék, nem hiányolom a hajléktalanokat az aluljárókból. Nagyon is azt gondolom, hogy a "hajlékosok" sem másodrendű állampolgárok, nekik is joguk van a tiszta, biztonságos, egészséges és élhető környezethez. Úgy tűnik, hogy ezen az oldalon már van előrelépés, aminek szívből örülök. Most már csak a másik oldalon kéne tenni. Sokat. Az eddigieknél sokkal többet.
Deen
Fotó: flickr.com
Főoldalra ajánlom!
Nem, ne legyél valódi − az LSD másik arca
„Nem, nem, nem, nem lehetek életben, ez túl jó”. Visszanézett a könyvre és azt mondta: „Na jó, ez nem lehet, kapcsold ki, kapcsold ki, aki csinálja ezt.” A személyzet egyik tagjára nézve így szólt: „Ó, Judy, ne legyél valódi, ne legyél valódi”. Megérintette a személyzet egy másik tagját, a szemébe nézett, és azt mondta: „Ne legyél valódi, ne legyél valódi, ki kell jutnom innen. Nem akarok életben lenni, félek magamtól, kapcsold ki. Tom, ne legyél valódi. Én már nem vagyok valódi többé. Vak vagyok. Ne, ne, ne, látok.”
Megrázó szavak egy tízéves fiú, Floyd szájából. Még megrázóbb, ha azt is tudjuk, hogy ez a fiú életében nem kommunikált aktívan senkivel, csak ismételgette a hozzá intézett szavakat. A kórtörténetében rendkívüli nélkülözés szerepelt. A valóságban az anyukája kétéves koráig nem próbálkozott azzal, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön vele: egy gyerekágyban tartotta, mindenféle játék vagy külső inger nélkül. Mikor gondozásba került, Floydot már nem érdekelte senki és semmi, csak a bogarak, hiperaktív volt, izgatott és nem beszélt.
A fenti szavak egy terápiás ülésen hangzottak el, melynek során a kisfiú 100 mikrogramm LSD-t kapott. Tizenhat ülést követően az addig teljesen izoláltan, inadekvátan, zavarodottan viselkedő kisfiú képes volt kommunikálni, iskolába járt, barátai lettek, és soha többé nem foglalkozott a bogarakkal.
A történet nem mai, a nagy dózisú LSD-vel folytatott kutatásokat a hatvanas évek közepén leállították. Ez nem jelenti azt, hogy a pszichológusok teljesen felhagytak volna a kísérletezéssel, csak azt, hogy kevesebb publicitással és kevésbé jól dokumentáltan használták a szert. Stanislav Grof 1980-ban megjelent könyvében például több mint négyezer, általa levezetett pszichedelikus kísérletről ír, bár ezek nyilván nem a hatóságok tudtával és beleegyezésével történtek.
Az LSD egyébként különlegesnek számít a drogok között, tudományosan alátámasztott, hogy óvatosan adagolva nincsen szervezetkárosító hatása, nem okoz függőséget, bármikor el lehet hagyni, és gyorsan lebomlik a szervezetben. Nem óvatos adagolás mellett pedig, khm… egy másik világ nyílik meg. A szervezet szűrőfunkciójának kikapcsolása révén megváltoztatja az érzékelést, gyorsítja a gondolkodást, hatással van az Én és a külvilág közti kapcsolatra, megváltoztatja a tér- és időérzékelést, de okozhat hallucinációkat is, és az önkontroll kikapcsolása egyesekben félelmet, szorongást kelthet (bad trip).
Hogy ötven évig nem kutatták tudományosan, annak az egyik oka, hogy a drog a hatvanas években kikerült az utcára, és a hippimozgalmak emblematikus szerévé vált. Timothy Leary munkássága legalább annyira hátrányára vált az LSD kutatásának, mint amennyire ígéretes eredményekkel kecsegtetett. Mert az eredmények megdöbbentőek voltak. Leary az alkoholizmus és a bűnözői életmód megváltoztatásának lehetőségét látta az LSD-ben (ha eltekintünk a mágikus, misztikus vonatkozásoktól), és az utánkövetések azt mutatják, hogy az általa kezelt börtönlakók 80 százaléka jó útra tért. Mások a depresszió, szorongás, egyes bőrbetegségek gyógyításának lehetőségét látták a lizergsavban.
Az egyik legizgalmasabb kutatást azonban Gary Fisher folytatta egy olyan kórházi osztályon, ahol skizofrén, súlyosan autista és magatartászavaros gyerekeket kezeltek. Olyanokat, akiknél már minden terápia hatástalan volt, akikről már lemondott a társadalom, akik nem tartoztak senkihez, és akiknél még arra is engedélyt kaptak a terapeuták, hogy nagy dózisú LSD- és pszilocibin- (varázsgomba) kezelést alkalmazzanak.
Fisher és munkatársai abból indultak ki, hogy a pszichózis (az őrület, amiben ezek a gyerekek élnek) a kora gyerekkori traumákra adott védekező reakció, melynek következtében az ember semmilyen érvényességgel nem tapasztalja meg önmagát, izoláltan él egy érzelmek nélküli, értelmetlen világban. A pszichedelikumok ezt a korlátot képesek áttörni, „a gyermek újraéli ezeket a traumatikus eseményeket, és felszabadítja az ezekhez a tapasztalatokhoz kötődő fájdalmat, tudomásul veszi saját történetét”. A kutatócsoport vezetője egy pszichiáter volt (aki maga nem próbálta ki az LSD hatását, és csak a felelősséget vállalta, aktívan nem vett részt a kísérletben), a tényleges kezelést a szerző, négy pszichológia szakos hallgató és három pszichiátriai ápoló végezte. A gyerekek egy pszichiátriai osztályon éltek, ahol állandó volt a zűrzavar, a destrukció, az agresszió, egyesek verekedtek, mások a saját világukba zártan sztereotip mozgásokkal foglalták el magukat. A játékokat tönkretették, a személyzet csak a testi épségük viszonylagos megőrzésére tudott törekedni.
Az első kilenc hónap után a terapeuták úgy döntöttek, hogy a kezdeti 12 betegből csak öttel folytatják a kezelést. A többiek kevéssé reagáltak a szerre (nem azt jelenti, hogy nem, náluk is volt pozitív változás). Egy kislány pedig annyira jól lett, hogy napközben iskolába járt, és csak estére ment vissza a kórházba. Ő nem volt pszichotikus, de korábban hol agresszív volt, hol teljesen passzív, nem tudott beilleszkedni semmilyen közösségbe. Három kezelés kellett ahhoz, hogy gyengéd és szeretetteljes, jól alkalmazkodó gyerek váljék belőle.
De térjünk vissza Floydhoz, aki 11 hónap alatt 16 ülésen vett részt. Már az első radikális változást hozott: „Félórán belül nyilvánvalóvá vált, hogy szenzoros változásokat tapasztal, ellazulttá vált és elmosolyodott – őszinte emberi mosollyal. Az első szavai ezek voltak: Mit csináltatok velem? Még nem halt meg.” A kezelések során felidézte a korábban elszenvedett fizikai és lelki megpróbáltatásokat.
„Azt mondta, hogy „Anyuval vagyok, Apu is itt van, miért nem szerettek?”. Beszéde ezután összefüggéstelenné vált, és körülbelül két óráig maradt ebben az állapotban. Végül kétségbeesetten sírni kezdett és azt mondta, „Ki akarok jutni. Ki akarok menni. Ki akarok jutni innen. Kérlek, kérlek, segíts kinyitni az ajtót, segíts, segíts, valódi vagyok, Floyd vagyok, és valódi vagyok. Én kicsi fiam.” Ezután a személyzetre nézett és azt mondta: „Adjatok még, kérlek, adjatok még.” Megkérdeztük, még micsodát, amire így felelt: „Tablettát. Csak adjatok még egy kicsit, ki akarok jutni”. A személyzet azt mondta neki, hogy lényegében neki magának kell valódivá tennie magát, a tabletták csak tudatták vele, hogy ő valódi, de nem a tabletták teszik azzá, neki kell megtennie. Floyd végül lecsillapodott izgatottságából, nagyon töprengővé vált és nagyon-nagyon szomorúnak látszott. Odament egy ablakhoz, kinézett és csendesen azt mondta magának: „Fountain View State Kórház. Micsoda mókás helyre jöttem vissza.” Floyd nagyon vágyott rá, hogy a terapeuták hazavigyék, és ez jó néhányszor meg is történt, ilyenkor nyugodt, békés és nagyon boldog volt, és nagyszerűen viselkedett. Iskolába járt, képes volt a többi gyerekkel barátkozni, de továbbra is nagyon ragaszkodott a kezelőszemélyzethez.
A terápiában részt vevő öt gyerek mindegyike hasonló változáson ment át. A korábban agresszív vagy teljesen befelé forduló gyerekek „magukhoz tértek”, kitisztultak, képesek lettek kapcsolatokat építeni és fenntartani, és alkalmazkodni a körülöttük levő világhoz. Az eredmények annyira meggyőzőek voltak, hogy a korábban szkeptikus kórházi személyzet is készséggel együttműködött, támogatták a gyerekeket a továbblépésben, és pontosan betartották a terapeuták kéréseit a velük való bánásmódot illetően.
A kísérletnek 1963-ban vetettek véget, a politikai légkör többé már nem volt kedvező az ilyen nonkonform vizsgálatokhoz. A terapeutáknak el kellett hagyniuk a kórházat és a gyerekeket, akik megdöbbentően elfogadóan és megértően fogadták ezt a fejleményt. Tíz év múlva Fisher és munkatársai megpróbáltak utókezelésre visszatérni a gyerekekhez, de a kórház nem adott rá lehetőséget. Nem tudjuk, mi történt velük, hogyan élnek, beilleszkedtek-e végül a társadalomba vagy nem. A nagy dózisú LSD-vel folytatott ígéretes kutatásokat több mint 50 évre lezárták. A kétezres évek első évtizedében adtak újra engedélyt előbb az Egyesült Államokban, majd Svájcban, hogy megnyissák a lezárt aktákat. Az első eredmények szerint az LSD megdöbbentően eredményes a szorongások, a depresszió, a poszttraumás stressz esetében…
(Olvassátok el Fisher kutatásának anyagát és az esetleírásokat - érdemes!)
Marcangoló
Nem a ruha teszi a… nemi erőszakot
Hányszor mondjuk még, hogy nem a ruha teszi a nemi erőszakot? Úgy tűnik, nem lehet elégszer.
Legutóbb azért lángolt fel ez a vita, mert egy torontói iskola lánytanulóinak azt a jótanácsot adta egy rendőr: mielőtt hazaindulnának, cseréljék le az egyenszoknyát nadrágra, és úgy szálljanak buszra, metróra. Az egyenruhás úriember az igazgatónő felkérésére érkezett az iskolába, miután a lányok közül többen panaszkodtak, hogy egy bámészkodó férfi megpróbált a szoknyájuk alá pillantani a buszon.
Tételezzük fel a legjobbakat a rend őréről, elvégre egy liberális ország nagyvárosáról van szó, ahol a témát felnőtt módjára kezeli a közvélemény is, hát még a hatóságok. Induljunk ki abból, hogy a rendőr nem valami hímsovén megnyilvánulást engedett meg magának, hanem őszintén úgy gondolta, hogy a lányokat némiképp védettebbé teszi egy zárt ruhadarab viselése.
De vajon igaza van-e?
Amennyiben nőnemű vagy, kedves olvasó, talán volt már részed szexuális zaklatásban életed során enyhébb vagy durvább formában. A nyomulós-dörgölőzős kolléga, aki “véletlenül” ér hozzá a melledhez a kávégép körüli nagy forgalomban? A strand sötétes színű termálvizének mélyéről érkező bugyiba nyúlás? Csúcsforgalomban a hetes buszon a seggedbe markoló kéz? Ki ne tudná folytatni a sort?
És különben is, mióta számít kihívónak egy iskolai kockás szoknya és fehér blúz összetételű egyenruha? Britney Spears ugyan fellépő ruhát kreált belőle, de ugye ott seggig érő mini és hasmutogató ing kombóról volt szó, amit joggal illethetünk a szexi jelzővel.
A zaklatás és erőszak szempontjából azonban nincs jelentősége a fenti jelzőnek. Hiba lenne azt hinni, hogy bármiféle öltözködési kódex megoldaná a problémát. Ettől nem lesz kevesebb perverz alak a világon.
A RibiSétáról itt írtunk korábban. És itt is. Moira helyszíni tudósítását pedig itt olvashatod el újra.
Cozumel
Fotó: ivillage.ca
Főoldalra ajánlom!
A vád: szaranya voltál. Az ítélet: ???
Én biztosan egészen másként fogom csinálni − ismerős mondat mindenkinek, akinek gyereke van vagy aki maga is volt gyerek. Vagyis mindenkinek. Mert a gyerek kritikus szeme mindent észrevesz, és persze azt is pontosan tudja jó előre, hogy ő maga nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. Aztán tényleg nem követi el. Vagy igen. De mit érdemel egy szaranya? És egyáltalán, mi a szaranyaság kritériuma? Te meddig mennél el, hogy elégtételt vegyél a szüleiden a gyerekkori sérelmeidért?
Elmennél-e például a bíróságig is? Nem? Pedig van, aki megteszi. Nemrégiben olvastam egy testvérpárról, akik azért perelték be az édesanyjukat, mert szerintük nem kaptak meg tőle minden szükségeset gyerekként. Miért is? Nyilván elhanyagolta őket. Vagy éheztek. Esetleg rendszeresek voltak a verések. Hát nem.
A vádpontok között olyasmik szerepelnek például, hogy anyjuk időnként szobafogságra ítélte őket, este nem maradhattak fenn addig, ameddig akartak, illetve nem megfelelő felszereléssel engedte el őket iskolába. Előfordult az is, hogy a 7 éves fiára ráparancsolt, hogy kapcsolja be a biztonsági övét. És mindezek olyan mértékű lelki traumát okoztak a gyerekeknek, amit azóta se hevertek ki, és amiket haladéktalanul orvosolni kell. Méghozzá egy viszonylag tekintélyes összegről, egészen pontosan 50 ezer dollárról szóló csekkel. Persze az is lehet, hogy ez nem is annyira tekintélyes összeg. De erre még később visszatérünk.
A 2009-ben indult polgári per felperese a most 23 éves Steven Miner és 20 éves húga, Kathryn, alperese pedig anyjuk, Kimberly Garrity. Kimberly 1995-ben elvált a gyerekek apjától, majd a válás után a bíróság az apánál helyezte el a négyéves Kathrynt és a nála három évvel idősebb Stevent. Na, és pontosan itt kezdődött az anya, Kimberly bűnlajstroma, kezdve azzal, hogy a születésnapokra és más jeles alkalmakra nem mulasztott el ugyan üdvözlőlapokat küldeni, de játékot nem mindig mellékelt hozzá ajándékba. Előfordult az is, hogy olyan képeslapot választott, ami nem tetszett az ünnepeltnek. Vagy amikor második esküvőjekor felvette új férje nevét, na, az is nagy hiba volt. Hogy miért? Mert így már eltért a neve lányáétól, aki ezáltal „az iskolai eseményeken a figyelem kereszttüzébe került”.
A felperesek egyik ügyvédje analógiát vont a mostani per és az orvosi műhibaperek között. Azt mondja, mindkettő azonos abban, hogy a nem megfelelő gyakorlatért vagy munkavégzésért vonják felelősségre az alperest. De míg az orvosok esetében egy rossz gyógyszerválasztás vagy egy nem megfelelően elvégzett műtét a per alapja, itt a teljességgel elhibázott anyai gyakorlat. Röviden szólva a szaranyaság. „Senki ne gondolja azt, hogy a felperesek az anyaság szent intézménye ellen indítottak támadást, sokkal inkább a felelősség és a számonkérhetőség jegyében. Mindenki követ el hibákat, de ezekért a hibákért vállalnia kell a felelősséget. És ez alól nem kivételek a szülők sem” − nyilatkoztatta ki önnön erkölcsi piedesztáljáról.
Hát szóval te meddig mennél el? Még mielőtt válaszolnál, előre szólok, hogy a történetben szereplő per viszonylag rövid idő – két év – alatt már le is zárult. Az illinois-i bíróság első fokon elutasította a testvérek keresetét, és ezzel a másodfokú bíróság is egyetértett. Nem is titkolják, hogy precedensértékű ítéletet akartak hozni, amivel elejét veszik annak, hogy mostantól tömegével indítsanak kártérítési pereket a szülőkkel szemben olyankor is, amikor nem valódi bántalmazás vagy elhanyagolás történt, egyszerűen csak a gyerek kevesli azt, amit a szüleitől kapott. Az egyik törvényszéki bíró, Joseph Gordon így értékelte a helyzetet 33 oldalas elemzésében: „Kimberly tettei messze nem merítették ki azt, amit a jogi gyakorlatban szándékos lelki traumának nevezünk. Lehet, hogy időnként hibázott, az is lehet, hogy néha nem a legjobb szándékkal közeledett a gyerekekhez, vagy éppen nem reflektált tökéletesen a gyerekek anyagi vagy lelki igényeire. De ezzel sosem lépte túl azt a határt, melyen belül még tisztességes szülőnek tekint a társadalom bárkit.”
A perben másodfokon döntő bírónő egyébként nemes egyszerűséggel pitiáner alakoknak nevezte Stevent és Kathrynt, amikor a Toronto Sun kikérte a véleményét az ügyben. Annál is inkább, mert a két gyerek egy jó környéken lévő, 1,5 millió dollárt érő ingatlanban nevelkedett apjuk mellett, így nehezen hihető, hogy pont ez az 50 ezer dollár hiányzik a boldogságukhoz.
Aztán persze az is lehet, hogy nem a gyerekek a pitiánerek, hanem maga a bosszú a kicsinyes, amiből ez az egész eset kinőtt. A felperes testvérpárt ugyanis három ügyvéd képviselte a perben, akik közül az egyik – ó, minő véletlen – tulajdon apjuk, azaz az alperes anya exe volt. A posztban a szülői felelősségről és számonkérhetőségről szóló idézet is tőle származik.
Nos, anyagi kényszer vagy kicsinyes bosszú? Döntse el mindenki maga.
Deen
Fotó: flickr.com
Így jártál...
Nemrégiben egy angol házaspár eltöltött két kellemes hetet Olaszországban, a hazaút után azonban a reptéren elhagyták az egyik táskájukat. Benne voltak az útleveleik, a férj jogosítványa, pénz és egy fényképezőgép. Amint az asszonyka, Sally észrevette, hogy elhagyta a táskát, a férje, Jeremy azonnal szaladt vissza érte a reptérre.
A történethez az is hozzátartozik, hogy Angliában nagyon szigorúan veszik az elhagyott táskák ügyét. Mindenhol bemondják, hogy "kérem figyeljen oda a pogyászára, vigye magával, ne hagyja ott sehol őrizetlenül, mert elviszik és megsemmisítik".
Tehát Jeremy visszarohant, de senki nem látta a táskát, nem adták le és nem is vitték el a biztonságiak sem, ráadásul három nap múlva egy ezer kilométeres jótékonysági bringázáson kellett volna résztvennie, ezért különösen nagy gondot jelentett neki az iratok elvesztése.
Egyszercsak azonban kaptak egy nagy csomagot. A pár boldogan fedezte fel, hogy az elveszett táskájuk van benne, az iratokkal, a pénzzel, a memóriakártyával és a fényképezőgép helyett egy levéllel ami így szólt:
„Az úton botlottam bele a táskájukba, a parkoló kijáratához közel, de sennem volt ott senki, akinek odaadhattam volna.
Tizenöt percet vártam majd hazavittem. Most visszaküldöm a táskát, az útlevelekkel, a jogosítványával, hogy megkíméljem önöket a sok papírmunkától és az ezzel járó kiadásoktól, mert ugyanezt megtapasztaltam amikor tavaly ellopták a táskánkat Spanyolországban, és elvesztettük így az útlevelünket, a fényképezőgépünket, mobiljainkat és más személyes tárgyainkat ami sok kellemetlenséget okozott.
Biztos vagyok abban, annyira hálásak most nekem, hogy megtarthatom a fényképezőgépüket (nem pótoltam még a miénket eddig) mint jutalmat.
A memóriakártyát mellékeltem a levélhez, tehát nem vesztek el így a nyaralós képeik.
Remélem, hogy nem találják túl durvának amit tettem, de gyakran meg kell fizetnünk a hibáinkért (ahogy a gyorshajtásért fizetni kell) tekintsék ezt úgy mint egy további utazási kiadást.”
Aláírásként pedig ez szerepelt:
"A jó szamaritánus... aki nem annyira jó."
A család azonban máshogy értékelte a helyzetet. Szerintük ugyanis a jutalmat adják és nem ellopják, így tehát a rendőrségre siettek és feljelentették a jó szamaritánus(nő)t.
Igazából nem tudom mit csináltam volna a helyükben, hiszen ha elhagyom a táskám az az én hibám, miért nem figyeltem oda jobban, ráadásul örülnék, hogy visszaküldte, és nem a szemétbe hajította a számára értéktelen tartalmat. De azért a szemtelenségnek is van határa. Ti feljelentettétek volna?
Am
Főoldalra ajánlom!
Két év, oszt jóvan
Ásó, kapa, nagyharang … nem, most nem erről van szó, hanem arról, hogy Mexikóvárosban azt fontolgatják a városatyák, hogy úgynevezett ideiglenes házassági bizonyítványokat adnak ki az azt kérelmezőknek.
Mit is jelent ez a gyakorlatban? Hát azt, hogy minimum két évig mindenfajta elkötelezettség nélkül él együtt a pár, ennyi idő alatt csak kiderül, egymásnak teremtette-é őket az ég, ha nem, akkor egy bocsika után szét lehet menni. És ez nem válás, nagy sokára kitűzött tárgyalásokkal, vagyonmegosztással, gyerekért folyó harccal, egyéb finomságokkal, ugyanis előre lefektetik mindezt, megegyeznek.
A baloldali vezetés ötletétől természetesen lángot fújnak az ultraortodox konzervatívok, akár a tavalyi homoszexuális házasság engedélyezésén.
Érdekes, hogy pont Mexikó, ugyanis nagyon erősen átkatolicizált ország, de a fővárosi lakosság jelentős része fogadta kedvezően a kezdeményezést, hiszen majd' felük elvált, kevesebb mint két év után, valamint sokkal liberálisabb, mint a mélyen hívő vidék. A polgármestert ősgonosznak kiáltotta ki a katolikus ottani klérus, és most inkább az elnöki székért indul, bár feltehetőleg nem ezért.
Gondoljuk végig a javaslatot! Egyrészt ez egy állatira ötletes, előremutató cuccnak tűnik, nem köll egymást sínyleszteni évekig, lehet gyorsan lezavarni a dolgot, ha mégsem ő a nagy Ő. És ez házasság valójában, még ha ez csak szemantikai finomság is.
Emellett az átlagéletkor növekedésével az a bizonyos holtomiglan ugye lehet akár 50-70 év is, valljuk meg, elég monoton egy partner mellett ennyit lehúzni. Pláne, hogy húszévesen szerelmesen összeházasodnak, majd esetleg pár év múlva jön valaki más, és ismét lobog a szerelem. Másfelé. És ciki, mert házasember-asszony a delikvens. A szerelem, melynek izzása pont nagyjából két év alatt alakul át tudósok szerint meleg, tartós megbecsüléssé, barátsággá, szeretetté, ja, a szex is fontos.
A középkor keresztény kultúrköreiben, ahol lehet, hogy a férfi több nejt is elfogyasztott, mert egy-két éven belül a szülés elvitte a nőt, illetve a pasi otthagyta a fogát valamelyik rablóhadjáraton, és bánatos özvegyet hagyott maga után, a holtomiglan esetleg pár év volt csak. Gyakorlatban.
A polgári társadalmak? Hja, a pénz beszélt, asszony maximum moroghatott. És különben is, mindenhol volt kupleráj, ahová a férj elmehetett, ha a drága polgári feleség nem kultiválta az orális vagy anális szexet vagy úgy ánblokk a szexet.
Mai világ? Szerelem, fellobogás, együttélés, házasság. Utána legalább 50 százalékban válás, lelki és anyagi nyomor esetleg, depi és szorongás, Xanax és pia. És csonkacsaládban felnőtt gyerekek.
A mexikói kezdeményezés tulajdonképp feltalálta a meleg vizet, együttélés szentesítve, mégsem vadházasság ugyi, de megkíméli a feleket a válás gyötrelmeitől.
Érdekes elképzelés, vajon hányan élnének vele? Ott és máshol a világban?
Csutkababa
Fotó: flickr.com
Főoldalra ajánlom!
Vasárnapi laza
Mert miért is beszélnénk véresen komoly témáról vasárnap, hát nem? Lábakat fel, kapucsínó bekészít, fotel hátradöntve, kellemes pihenést.
Történetünk főszereplője is állati laza volt, bár gyanítom, hogy ha nekünk kellene hasonló produkciót előadnunk, magunk alá... na, értitek.
Épp egy hete, hogy a 27 éves Amber Miller mindössze néhány óra alatt megszülte kislányát, June-t. Így aztán nem mondhatjuk, hogy maratoni szülése volt, de a vicc az, hogy mégiscsak maratoni szülése volt. Mármint abban az értelemben, hogy reggel szépen felkelt, és a kellemes chicagói időjárásra való tekintettel gyorsan lefutott egy maratont. Na jó, csak a felét.
Orvosa tanácsára ugyanis a táv első felét teljesítette csak futva, majd a hátralévő szakaszt gyalogolva tette meg. Igen, jól hallottátok, az orvos beleegyezett ebbe a kihallottmárilyet produkcióba. Bár az általános tanács az, hogy a terhesség alatt nem jó új edzésprogramba, mozgásfajtába kezdeni, a dolog korántsem elképzelhetetlen a fiatal, egészséges, ultrafit nők esetében. A futásnál az a lényeg, hogy addig nincs probléma, míg közben a futó képes szaggatott, de folyamatos társalgást folytatni.
Millernek fogalma sem volt, hogy terhes, mikor feliratkozott erre a versenyre, meg az ezt megelőzőre, melyre terhességének 17. hetében került sor. De ha már így történt, kitartott mindkét elhatározása mellett. Végül is rutinos maratonfutó, a múlt vasárnapi a nyolcadik alkalom volt az életében, egyben a harmadik, melyet terhesen teljesített. Mert hogy ki ne felejtsem, fiának, Calebnek is jutott egy a 42 kilométeres túrából, anyaméh-perspektívában.
Miller 6 óra 25 perc alatt teljesítette a távot, nem terhesen futott eredményei 3:30 körül vannak. Az utolsó három órában már érezte a méhösszehúzódásokat, tudta, hogy beindult a szülés. Miután célba ért, nyújtott egyet, evett egy pár falatot, majd elment a kórházba. 10.29-kor kezébe foghatta második gyermekét, June-t.
Cozumel
Azt kérdezed tőlem, hogyan vártalak…
Reggel óta duruzsol a fejemben ez a gyerekvers… Kicsit elcsépelt, kicsit giccses, és mégis. Mert október tizenötödike van. A bébigyász világnapja, amikor azokra a gyerekekre emlékeznek világszerte, akik halva születtek vagy nem érték meg az egyéves születésnapjukat sem.
A világnap alkalmából Gyura Barbara, a gyermekhospice magyarországi hálózatának kialakításáért mindeddig egyedül harcoló Szemem Fénye Alapítvány kuratóriumának elnöke kerekasztal-beszélgetésre hívta a magyar szülészetek, illetve az egészségügyi tárca képviselőit. Egy gyerek elvesztése nemcsak a család, hanem a szűkebb és tágabb környezet tragédiája is – gondolhatnánk. Ezért bizonyára sokan érezték fontosnak, hogy megjelenjenek az eseményen. Hát, ez sajnos óriási tévedés. A pénteki budapesti eseményen a 78-ból mindössze egy-két szülészet és a szaktárca képviseltette magát.
Gyura Barbara felhívta a figyelmet: nem mindenütt egységes a módja annak, milyen kegyelettel vesznek búcsút a halva született apróságoktól, akiket nem visznek el eltemetni. Az egészségügyi tárca képviseletében megjelent Mogyorósi Dorottya ígéretet tett: át fogják tekinteni, hogy az intézményekben hogyan zajlik a maradványok kezelése.
Az alapítvány egy vállalkozó támogatásával kétmillió forint értékben 80 olyan emlékdobozt ajánlott fel a szülészeteknek, amely az emlékek tárolására alkalmas. Egy ilyen dobozban van képkeret, egy kissapka és egy rugdalózó, egy karszalag, egy dombornyomat készítésére alkalmas szett, egy kisolló a haj levágásához, mécses és egy egyszer használható fényképezőgép. A tapasztalatok szerint ez fontos lehet, mert sokan megbánják később, hogy semmi emlékük nem maradt gyerekükről.
A Szemem Fénye Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: Európában a terhességek mintegy 18 százalékában van veszteség. Csak az elmúlt években kezdődött szemléletváltás a tragédiák kezelését illetően, a téma sokáig tabunak számított. A köztudatban az a gondolat él, hogy egy meg sem született gyerekeket gyászolni sem kell, nincs veszteség. Ez azonban nem így van, a szülőknél akár három évig is tarthat a gyászfolyamat, illetve rosszabb esetben ennek hiánya betegségeket is okozhat.
A Szemem Fénye Alapítványt, amelynek fő tevékenysége a beteg gyerekek mentőautóval való szállítása lett, 2002-ben hozta létre Gyura Barbara. A szervezet 2006-tól dolgozik azon, hogy nemzetközi minták alapján Magyarországon is legyen a gyógyíthatatlan gyerekek és családjaik életét megkönnyítő gyermekhospice szolgálat, amely jelenleg Pécsen és Törökbálinton működik. Emellett megépítették a pécsi Angyalsétányt, amely az ország egyetlen, gyermekhamvak szórására létesített díszkútja az egyéves életkort el nem ért csecsemők részére.
Még a legszűkebb környezetemben is kevesen tudják rólam, hogy igazából háromgyerekes anyuka vagyok. Ha megkérdezik tőlem, hány gyerekem van, hangosan azt válaszolom, hogy kettő, de magamban mindig hozzáteszem: azaz három. Pedig nagyon régi történet, idén augusztusban már huszonegy gyertya égett volna a szülinapi tortán. Szóval régi történet, még abból az időből, amikor naivan azt hittem, hogy akit nagyon várnak, akit nagyon szeretnek, azt nem érheti semmi baj. Közben sok idő eltelt, és ezalatt szép lassan rájöttem, hogy mindennek oka és értelme van az életben. Még ha elsőre úgy is tűnik, hogy nem úgy történt, ahogyan elterveztük. Ha nem akkor és úgy történt volna, akkor nem lennének ők. Nem ők lennének. És biztosan sok minden is egészen más lenne. Például én sem olyan lennék, amilyen most vagyok. Jó ez így. Már csak ritkán jut eszembe, milyen igazságtalan, hogy azt sem tudom, kisfiú volt vagy kislány.
Azóta persze arra is megtanított az élet, hogy azt is érheti baj, akit nagyon szeretnek. Az okát és az értelmét még keresem.
Deen
A bébigyász világnapjáról és a tegnapi eseményről bővebben itt olvashatsz.
A gyermekhospice-ról és a Szemem Fénye Alapítványról már az ÁÁ-n is írtunk itt és itt.
Fotó: flickr.com
Főoldalra ajánlom!
Utolsó rimájnder Gizitől
Meglepődve fogadtuk a tényt,
Hogy gyakorlatilag pofonegyszerűen megfejtettétek a rejtvényt.
Bár mindenki nagyon ügyes volt, és jár nektek a paláver,
Azért álljon mégiscsak itt egy utolsó rimájnder.
Hátha mégis valaki lemaradt volna róla,
S a rangos tárgynyeremény továbbra is elméjének izgatója.
Aki még nem tette meg, írja be komment formájában a címet,
Hol a nagyérdemű a továbbiakban olvasgathat minket.
El is áruljuk, nem kellenek már tovább vaktában lőtt töltények,
Mert nevünk egyszerű és beszédes, nem hímek, hanem...!
A rejtvény előző részeit megtalálod, itt és itt. No meg itt és még itt is.
Bajorgizi
Kép forrása
Főoldalra ajánlom!
Ha egy anya gyónni tudna... 2.
Posztom előző részében a parenting.com internetes oldal nemrégiben végzett felmérését idéztem arról, mi az a tíz leggyakoribb anyai "bűn", amit sokan és sokszor elkövetünk, beszélni azonban nagyon nem szeretünk róla. Azóta mindenki átgondolta, mit gyónna meg a gyóntatófülke diszkrét félhomályában? Akkor most jöjjön a következő öt szupertitkos anyai bűn.
6. Nem tudok leakadni a mobilról vagy a netről akkor se, ha velem van a gyerek.
Ki ne látott volna már hosszasan telefonáló anyukát, miközben a gyerek szétszedi a játszóteret és homokot szór a szomszédék Pistikéjének fejére? Vagy ki ne olvasott volna olyan kismamafórumos hozzászólást, hogy "bocs a melléütésekért, de a négyhós itt ül az ölemben, miközben etelka99 nickkel vitatkozom"?
Nem ennyire látványos, de szerintem legalább ugyanilyen gyakori, amikor csak a fél fülünk (és egy szemünk se) a kamaszgyerekünké, aki aktuális világfájdalmát ecseteli éppen, mert közben SMS-t pötyögünk vagy századszor frissítjük az oldalt a fórumtársak válaszát lesve. Jó hír, hogy az anyák mindössze 5 százaléka válaszolta azt, hogy sérült már meg a gyereke azért, mert ő éppen valami kütyüt nyomogatott, ezért nem tudott rá figyelni. Rossz hír viszont, hogy 18 százalék érzi úgy, hogy a mobil vagy a net a gyerekre szánt időt kurtítja meg.
7. Ha a helyzet úgy adódik, nem riadok vissza attól, hogy begyógyszerezzem a gyereket.
Vagyis úgy adódik, hogy már előre félünk attól, olyan helyzetbe kerülünk, ahol a gyerek nem és nem akar viselkedni. Mi pedig ott állunk majd tehetetlenül, idegen szemek kereszttüzétől pirulva. Kétségbeesett helyzetek pedig kétségbeesett megoldásokat szülnek. És mi lehetne például kétségeesettebb helyzet, mint 10 ezer méter magasan reménytelenül üvöltő gyerek? Vagy az ezredszer is elhangzó "ott vagyunk már?" kérdés, amikor még pontosan 583 és fél kilométer választ el bennünket az úticélunktól? No, vannak (meglepően sokan, 18 százaléknyian), akik ezt megelőzendő, egy kis gyógyszert csempésznek a gyerekbe indulás előtt a nyugi érdekében. A megkérdezettek 8 százaléka pedig nemcsak rendkívüli helyzetekben vetemedik ilyesmire, hanem az esti lefekvés előtt rendszeresen. Így aztán alszik a gyerek, mint a bunda.
8. Könnyen ítélek (és elítélek), ha más anyákról van szó.
Aki úgy érzi, hogy az anyatársak állandóan éles szemmel vizslatják őt, az nem valami kóros paranoia áldozata. Tizenkét százalék. No nem azok aránya, akik szívesen szörnyülködnek egy sort más anyák bénázásán, szigorúan hozzátéve vagy -gondolva, hogy de bezzeg ők. Nem, 12 százaléknyian vannak azok, akik állításuk szerint sosem tesznek ilyet. Tehát a többi 88 százalék értelemszerűen igen, ami nem kevés. És hogy mi az elítélő és lesajnáló pillantások leggyakoribb oka? Az esetek 66 százalékában a gyerek − mások gyerekének − neveletlensége, 37 százalékban az, ha a másik anya hagyja kövérre hízni a gyerekét, 34 százalékban pedig az, ha szemét kajával eteti.
9. Van kis kedvencem, akit jobban szeretek a többi gyerekemnél.
Ezt a témát a már említett korábbi posztunkban egészen részletesen kiveséztük, aki akkor lemaradt róla, ide kattintva elolvashatja.
10. Gyakran előfordul, hogy a gyereket kapom elő kifogásként, ha valamihez nincs kedvem.
Nincs kedved eleget tenni egy meghívásnak? A gyerek mindig jó kifogás, ha ki akarsz bújni egy családi vagy baráti összejövetel alól. Az anyák 84 százaléka hivatkozott már a gyerek körüli teendőkre, és 45 százalékuk havonta legalább egy alkalommal ezzel bújik ki társadalmi kötelezettségei alól. A felmérésben szereplő egyik anyának egyenesen ez az adu ász − még a szex alól is. "Hol a gyerek házi feladatára, hol a mosásra hivatkozom" − mondja.
Nos, íme a lista. Beletartozol valamelyik csoportba? Neeem? Hát ezt egyből gondoltam...
Deen
Főoldalra ajánlom!
Szakállasok vagy furák, esetleg mindkettő
Az eső zuhog, a hőmérséklet kevesebb, mint 17 fok. Vízálló, munkavédelmi bakancs, láthatósági mellény az esőkabáton, nagykarimás esőkalap, hogy lássak is valamit.
Két napja a kemény, agyagos, nagy kövekkel teli földet túrjuk. Nincs már sok időnk, ma be kell fejezni, aztán akár találunk valamit, akár nem, vissza kell temetni az utolsó napon. Enni nincs idő, csak akkor van egy kis szünet, amikor kirebbenünk az árokból, hogy egyikünk csákánnyal szétvághassa a gyökereket.
Izgulok, nagyon. Hátha találunk végre valamit, mert már csak ma dolgozhatunk.
Kicsit fázni kezdek. Átveszem a csákányt, hogy felmelegedjek, és közben azon gondolkodom, mikor fáztam utoljára ásatáson.
Hát igen, az a régi kora tavaszi terepbejárás, a felszíni gyűjtés. Na, az durva volt. Reggel még fagyos volt a föld is. Előtte vettem meg az első vízhatlan bakancsomat, mert gumicsizmában már lefagyott párszor a lábam a meleg gyapjúzokni ellenére, menetfelszerelés még ilyenkor az ujjatlan kesztyű is, mert az ujjasat rángathatom le percenként, amikor meglátok valami érdekeset. Hatalmas volt a terület, felosztottuk egymás között a „csíkokat”, amiket párosan jártunk végig, szemet a földre szegezve, gyakran le-leguggolva. Jópár érdekes dolgot találtunk, így észre sem vettem már a hideget. A teaszünet pedig megváltás, ekkor szerettem meg a tejes teát. Buli volt.
Most nincs olyan hideg, viszont esik. A csákány meg nehéz, ezek a gyökerek meg erősek.
Persze nem mindig ilyen a helyzet, van, amikor az időjárás kedvező, amikor vígan tisztítgatjuk a kis területünket napokon át, amikor nem hajt a tatár. Néha „ifjú régészek” is csatlakoznak, gyerekek, olyankor kicsit izgalmasabb a nap, mert meg kell nekik mutatni mindent aprólékosan. Hogyan kell bánni a spaklival, mire jó a kefe, a fémlapát és a vödör, és a legfontosabb, hogy ha érdekeset találnak, akkor odaszólnak egy „nagynak” és nem kaparják ki kézzel.
De azért az ritka, hogy nem jön közbe valami váratlan. Két éve például a teljesen nyugis ásatásba az zavart bele, hogy a villanypásztor éjszaka kikapcsolt, így reggel a teheneket kellett kiterelni először a feltárt területről, majd a hátramaradt tehénlepényeket eltakarítani.
Dühöngtünk? Soha. A mai napig nevetve emlegetjük, nyilván azért is, mert végül nagy kár nem történt.
Tényleg, még sosem találkoztam itt veszekedéssel vagy olyan személyes ellentétekkel, amiket más munkahelyeken tapasztaltam. Ráadásul eddig bármilyen régészcsapathoz csatlakoztam, mindenhol ugyanolyan kedvesen fogadtak. Emlékszem az első ásatási napomon, amikor a bemutatkozáskor mondtam, hogy én nem vagyok régész, csak tanuló, ők rögtön kijavítottak: − Te régész vagy, hiszen itt dolgozol velünk! Vita nincs!
Na, elkalandoztam megint, vissza a csákányhoz. Az ásatásvezető is keményen dolgozik. Hordja a köveket, közben pedig figyel, hátha találunk valamit. Bármit. De semmi. Még egy agyagpipadarab sincs sehol, pedig az errefelé nagyon gyakori.
Leül a kőkupacra, jegyzetel, kitölti a papírokat. Az eső eláll, ez valamiért arra sarkallja a rangidősünket, hogy vicceket mondjon. Ez sokat segít így a vége felé, mert már fáradunk.
Lassan sötétedik, össze kell pakolnunk, amit lehet, vigasztaljuk közben W-t, az ásatásvezetőt.
Bár kissé mind csüggedtek vagyunk, mégis nagyokat vigyorgunk a szétázott kalapjaink alól egymásra: „ Jó nap volt, mi? Keményen dolgoztunk!”
Ezt pedig tényleg szívből mondjuk, bármennyire is érthetetlen, hogy minek tud örülni egy csapat nyakig sáros, vizes és hullafáradt régész.
Ilyenkor mindig eszembe jut, amit egyik kedves tanárom mondott nekem: − A régészek mind ugyanolyanok: szakállasok vagy furák. Vagy mindkettő...
És ásatásról-ásatásra bebizonyosodik, hogy igaza van.
Am
Üsd az asszonyt, válság van!
Válság van.
Nincs pénz. Sehol, semmire. Spórolni kell. Így aztán mostantól büntetlenül lehet verni az asszonyt, repülhetnek az öklök, teremhetnek a kék foltok. Ezzel viszont nem kell spórolni. Azt mondjátok, mit hadovál ez itt összefüggéstelenül? Neeem, egyáltalán nem néhány jól irányzott pofon az oka.
Hát ami azt illeti, asszonyt verni − válság ide, válság oda − mostantól sem igazán gusztusos dolog. Viszont mostantól legalább büntetlenül ki lehet osztani neki egy kis verést, ha nem ízlik a vacsora, nincs tiszta ing, féltékeny a ház ura vagy éppen így akarja levezetni azt a feszültséget, amit a főnökén egész nap nem tudott. Vagy mert csak.
Történt, hogy egy amerikai kisvárosban, Topekában is összedugták a fejüket az okos önkormányzati emberek, mit tegyenek, nincs elég pénz. A klasszikus trükköket már bevetették, a tanárok egy részét már elbocsátották, a közgyógyellátottak számát csökkentették, a tervezett beruházásokat megnyirbálták, és jól átgondolták azt is, hol lehetne spórolni a közvilágításon. Nem kell annyi pedagógus, a betegek közül pedig hulljon a férgese, aki szegény, haljon meg. És elvégre ehhez képest néhány kövezetlen és sötét utca nem a világ vége.
A költségvetés viszont még mindig nem fedezi a kiadásokat.
És ekkor jött az isteni szikra: de hiszen a dugig tele börtön fenntartása is hatalmas pénzeket emészt fel! Kevesebb elítélt, kisebb kiadás − jött rögtön a logikus következtetés. Na de hogyan? Az emberek józan belátására apellálni nyilvánvalóan naiv elképzelés lett volna. Ha a bűncselekmények számát nem tudják csökkenteni, akkor nyirbálják meg egy kicsit azoknak a tetteknek körét, amiért dutyi jár. És megnyirbálták. Mostantól ebben a kansasi városban nem számít büntetendő cselekménynek a házastársi erőszak. Elvégre néhány maflás sem a világ vége. Szabad a vásár, lehet ütni-verni az asszonyt, és senkinek nem kell attól félnie, hogy ezért hűvösre kerül. Legfeljebb az asszonynak…
Neki viszont még az eddiginél is jobban. Az történt ugyanis, hogy helyi döntéshozók nem elégedtek meg azzal, hogy a határozat érvénybe lépésétől, azaz szeptember nyolcadikától húzzák fel a sorompót és engednek teret az otthoni erőszaknak. Nem, ők ennél gyorsabb költségmegtakarításra vágytak, ezért a jelenleg ilyen bűncselekmény miatt előzetesben lévő tizenhat gyanúsítottat is szépen hazaengedték, és megszüntették az eljárást mind a harminc ilyen esetben. Azt pedig elrettentő történetek sorából tudjuk, mire képes egy agresszív férj, ha még a zárkában töltött napok miatti bosszú is forr az agyában.
Pedig a házastársi agresszivitás, mint a világon mindenhol, így az Egyesült Államokban is egyre nagyobb probléma, egyesek már szinte „járványról” beszélnek. A helyzet eddig sem volt rózsás, hiszen a nyilvánosságra került esetek nyilvánvalóan csak a jéghegy csúcsának is csak a legtetejét jelentik, és azok az esetek is ritkán jutnak el a büntetés fázisába, melyek véletlenül kiderülnek. Az amerikai statisztikák szerint minden negyedik nő szenved rendszeresen partnere fizikai fölényétől. A következmények pedig jóval hosszabb távúak, mint a kansasi intézkedéstől remélhető dollármegtakarítás. Tanulmányok sora bizonyítja például, hogy az erőszakos apa mellett felnövő fiúk esetében kétszer akkora annak az esélye, hogy leendő feleségükkel is hasonlóan „rendezik” majd le problémáikat, mint ahogyan apjuktól látták. Aztán ott vannak a testi és lelki sérülések − nemcsak a nőnél, hanem a család minden tagjánál. Az Egyesült Államokban − figyelem, sokkoló számok jönnek, gyengébb idegzetűek ne olvassák tovább! − évente 5,8 milliárd dollárba kerülnek a társadalomnak a túlságosan könnyen eljáró férfiúi öklök: ebből a legtöbb, 4,1 milliárd a közvetlen sérülések orvosi ellátására megy el (beleértve a lelki sérüléseket is), 1,8 milliárd dollár pedig azért esik ki, mert az áldozatok kevésbé tudják munkájukat ellátni, termelékenységük, munkaképességük csökken. Tudtátok például, hogy az Egyesült Államokban évente 8 millió munkanap esik ki otthoni erőszak miatti sérülések okán?
Bár Topeka város vezetői továbbra is egyetértenek abban, hogy az otthoni erőszakot, az asszonyverést büntetni kell, de nem tisztázott, kinek kell állnia a számlát. Nekik aztán tovább nem, az biztos − mondják. Ők most tényleg spórolnak egy kicsit. Az igazi számlát a társadalom fizeti, no meg az áldozatok.
Válság lesz.
Deen
Fotó: flickr.com
Ha egy anya gyónni tudna... 1.
...vajon milyen „bűnöket” gyónna meg? Nem is igazi bűnök persze ezek, hanem csupa olyasmi, amiről nem „illik” beszélni, csupa olyasmi, amit egy „igazi” anya nem mond, nem tesz, nem érez, nem gondol. Legfeljebb egy szaranya.
Ahogyan egy korábbi posztomban ígértem, felsorolom nektek, mi az a tíz legféltettebb titok, amiről az anyák mélyen hallgatnak. Pedig ha beszélnének róla, akkor hamar kiderülne, hogy nincsenek egyedül. Vagy nem. Mert szeretünk vetíteni, szeretjük elhitetni magunkkal és leginkább másokkal (ezen belül is leginkább a „versenytársakkal”), hogy jobbak vagyunk. Jobbak vagyunk mindenkinél, és nem gyengítenek bennünket azok a gyarlóságok, melyek a szomszédban lakó Jucikát − szintén zenész, azaz tipikusan elsőgyerekes anyuka − igen. Aztán a gyerekek számának és életkorának növekedésével erősödik bennünk a „leszarom, mit gondolnak mások” érzés, és a dolgok szép lassan a helyükre kerülnek.
Lássuk akkor, hogy a parenting.com internetes oldal felmérésében mi volt az a tíz legnagyobb „bűn”, amit a 25 ezer megkérdezett anya szégyenkezve bevallott.
1. Alig várom, hogy lepasszoljam egy kicsit a gyerekemet.
Minden negyedik anya vágyik arra, hogy rendszeresen lophasson magának egy kis időt, amikor senki nem lóg rajta, és végre azt csinálhat, amit legjobban szeretne. Úgy, mint régen, amikor még nem volt gyerek. Ezt persze nem lehet, legalábbis bevallani nem ildomos. Mert olyankor azonnal megszólal a szupermamik „minekazijennekgyerek” kórusa.
2. Cikinek érzem, hogy még szoptatom a gyereket.
Erre a pontra itt most nem nagyon térnék ki, elvégre nem vagyunk kismamablog. Azt tudjuk ugye, hogy a „szoptatás kontra tápszer” kérdés a kismamafórumok örök csatamezője, így ebbe ne mélyedjünk bele. Csak a felsorolás teljessége kedvéért: az anyák 18 százaléka ítél el másokat (vagy csak ennyien vallják be), ha a tápszerhez nyúl, de még ennél is többen vannak, akik meg éppenhogy azt titkolják, hogy sokáig szoptatnak. Egy jellemző válasz a felmérésből: „Még kétéves kora után is szoptattam a gyereket, de erről csak az anyám és a férjem tudott.”
3. Betegen is elhajtom a gyereket a suliba.
A gyerek hasfájásról panaszkodik, de neked éppen valami halaszthatatlan teendőd van. Mit teszel? Ha a dolgozó anyák 49 százalékához tartozol, akkor adsz neki egy kis lázcsillapítót, aztán irány az óvoda vagy az iskola, és reméled a legjobbakat. Ismét egy jellemző válasz: „Hát persze, hogy nem fog itthon heverészni. Végül is a többi gyerektől kapta meg a kórságot, én pedig már 15 napot hiányoztam a munkából emiatt idén.”
4. Ha újrakezdhetném, egészen másként csinálnám.
A „mi lenne, ha...” kezdetű kérdésre szinte mindenki azt válaszolja, hogy mindent ugyanígy csinálna. Legfeljebb néhány apróságot említ mintegy alibiként, hogy senki ne gondolja róla, hogy rózsaszín cukorfelhőben él, netán vetít. De csak akkor, ha szemtől-szembe teszed fel a kérdést. Az anonimitás álarca mögül azonban már nem ennyire rózsaszínű a kép, így már 71 százalékuk bevallja, hogy most már bizony másként csinálná. Az anyák 23 százaléka más férjet választana, 21 százalékuknak több gyereke lenne és 19 százalékuk nem áldozna be ennyit karrierjéből az anyaság szent oltárán. És száz anyából négyen ezt az egész gyerekkérdést alapjaiban elhibázottnak érzik, így ezt gondolnák át jóval alaposabban, ha meg lehetne nyomni a REW-gombot.
5. Szeretkezés helyett inkább aludnék.
Mindannyian emlékszünk, hogy eleinte − meg aztán később is − az egyik legnagyobb probléma a krónikus alváshiány. Ennek fényében nem meglepő, ha az anyák 53 százaléka úgy gondolja, hogy kefélés helyett inkább aludna egy jót, amikor végre csend és béke honol a gyerekszobában. „Mindenki azt mondogatja, hogy élvezzem ki a gyerekkel való együttlétet, amíg kicsi, mert olyan gyorsan elrepül ez az idő. De mit csináljak, ha olyan fáradt vagyok, hogy a gyerekkel való játékot is olyan kimerítőnek érzem, mintha követ törnék egy bányában?”
Ez eddig öt. A következő öt anyai bűnről majd a következő alkalommal beszélünk. Addig házi feladat, hogy mindenki gondolkodjon el azon, mit gyónna meg abban a képzeletbeli gyóntatószékben. Aztán legközelebb kiderül, hogy sokan vannak-e a bűntársak.
Deen
Fotó: flickr.com
Főoldalra ajánlom!
Puskázás: csalás vagy élelmesség?
A mostani, elvileg tudásalapú társadalomba való beilleszkedés feltétele a tanulás. Sokat tanulás. Ahogy Madz is leírta, rengeteg tényanyagot, adatot zsúfoltatnak a diákok fejébe, majd kőkeményen számon is kérik, felvételik, vizsgák múlhatnak azon, hogy a delikvens pontosan emlékszik-e a frank birodalom alapításának évére, vagy hogy melyik évben bukott meg bármelyik zsarnok.
Ezen kívül a számonkérés, ne áltassuk magunkat, nem azért van, hogy kiderüljön, mit tudunk, hanem feszt azt firtatja, mit nem tudunk.
Na most.
A diák élelmes, mindegy, 8 éves vagy fősulis 22 éves, bizony igyekszik minimalizálni a magolásos időszakokat (most jóindulatúan feltételeztem, egyébként tanul, érdekli az anyag), és segít magán. Tenyérbe írt pár évszám, cetlizés és puskázás, a bélyegnyi bolhabetűs papírkától a pofátlan A4-esig, ruhaujjban és csokipapíron, könyv végében és füzetborító alatt…a variációk száma végtelen.
No most, hogy értékeljük a jelenséget? Mocskos csalás, meg nem érdemelt jobb értékelés, pfejj, mit képzel az a gyerek?
Eszébe sem juthat, nahát! Eltiporni, kirúgni, fegyelmi, minimum! Esetleg, ahogy pedagógusként is dolgozó édesanyám fogalmazta: a diák joga a puskázás, a tanár joga az észrevevés.
Talán így: ha az a diák megkörmölte a puskát, akkor legalább egyszer alaposan átnézte az anyagot, foglalkozott vele, kivonta a lényeget. Volt olyan tanár is, aki a puskából feleltette le a tanulót. Amiben egységesnek tűnnek a vélemények: könyvből nagyon pofátlan dolog puskázni. Legyen már annyi bőr a képén, hogy kijegyzeteli legalább, hát, istenkém, pici papír volt csak otthon…
Tehát, szerintetek mit tegyen a szülő, ha azt látja, magzata puskát készít? És mit tegyen a tanár, ha kiszúrja?
Ui.: Emlékszünk a fergeteges francia filmre? Az Éretlenekre? A vizsgán micsoda össznépi puskázás folyt! Babapopsin államelnökök, gumiszalagon képletek, szoknyahajtásban évszámok. És átmentek. Mind.
Csutkababa
kép forrása
Főoldalra ajánlom!
Mennyivel tartozol?
Hitel, devizahitel, adósság, svájci frank, adósság... ennek a témának sosem lesz vége? Az a gyanúm, hogy a közeljövőben biztos nem. Én azonban most egy egészen más adósságról szeretnék beszélgetni veletek.
Szeptember utolsó hetében a Föld lakosai átlépik a fogyasztás/újratermelődés azon rátáját, amikor pont annyit használunk fel a bolygónk által juttatott javakból, mint amennyit az képes újra előállítani. Innentől kezdve mi, hétmilliárdnyian ökoadósságba kerülünk.
Tehát kilenc hónap alatt felhasználtunk annyit a földi természetes javakból, amennyit bolygónk egy év alatt képes csak előállítani. Úgy is mondhatjuk, hogy mi, a természet legintelligensebb lényei, lényegesen hosszabbra nyújtózkodunk, mint ameddig a föld-takaró ér.
A jelenlegi fogyasztási rátát figyelembe véve, valamint a növekvő össznépességet is belekalkulálva, 2030-ra kelleni fog nekünk még egy ugyanilyen bolygó, hogy kielégítse növekvő étvágyunkat és elnyelje az ennek következtében növekvő hulladékanyag-termelésünket.
A Föld bolygó 7 milliárd állampolgára (9 milliárd 2050 körül) lényegesen több vizet fogyaszt, fát vág ki, halászik, mint amennyit a természet pótolni tud. Ezzel párhuzamban lényegesen több széndioxidot, légszennyező anyagot, műtrágyát használunk, mint amennyit az atmoszféra, a talaj és az óceánok semlegesíteni tudnának, komoly zavarokat okozva ezzel abban az ökoszisztémában, amely ennek az ember nevű fajnak egy végtelenül kellemes és optimális környezetet jelent.
A fordulópont az 1970-es évek elején következett be, azóta évente kb. három nappal hamarabb következik el a Túlfogyasztás Napja, idén kb szeptember 27-re prognosztizálták ezt.
“Mintha az éves fizetésed elköltenéd szeptember végére, és onnantól kezdve a jövő évi fizetésed terhére vásárolgatnál előre. Igen gyorsan kifogysz így a forrásaidból" - mondja Mathis Wackernagel, a tanulmányt készítő Golbal Footprint Network nevű intézet igazgatója.
Állítását igazolja, hogy a túlfogyasztás problémája az ENSZ-nél is felkerült a sürgősen megoldandó globális feladatok listájára.
A túlfogyasztást három tényező határozza meg: a fogyasztás mértéke, a földi lakosok száma és a természet produktivitása. A tudomány és technika vívmányai jelentős mértékben felturbózták a fogyasztható élelmiszerek mennyiségét, de a növekedés még így sem képes lépést tartani az igényekkel. A legnagyobb túlköltekező a Földön az Amerikai Egyesült Államok.
Ha a Földön mindenki az amerikai normák szerint élne, körülbelül 5 bolygóra lenne szükségünk az igények kielégítésére. Ha azonban egy átlagos indiai fogyasztó lenne a norma, akkor a jelenlegi biokapacitás fele is elegendő lenne.
Mivel azonban olyan országok, mint India és Kína is hatalmas léptékű gazdasági növekedésen mennek keresztül, melynek hajtóereje elsősorban a nyugati életstílus iránti vágy, ezért az egy főre jutó ökológiai lábnyom egyre hatalmasabb.
Nekem csak egy kérdésem van: tessék mondani, hol kapható a közelben még egy Föld?
Cozumel
kép forrása
Temetnek bennünket
Nem tudom, nevessek-e a Pityinger László-jelenségen. Nem, sírok. Szomorú, ha ma Magyarországon Dopeman kliséi a legőszintébbek és a legértelmesebbek, amiket mostanában hallottam közszereplőtől. Nem? Szomorú és tanulságos. Szomorú nézni, hogy minden politikai erő gyerekként kezel egy 20 éves nagykamasz, majdnemfelnőtt demokráciát és a benne élő, már kamaszkorba jutott választóit. Kamaszkor van. Nem tudunk takarékoskodni, mert nem kapunk annyi zsebpénzt, hogy megtanuljunk. Kamaszkor, mert "adj uramisten, de azonnal" üzemmódban működik minden fej, mert bizonytalan a holnap, és nincs idő kettőnél tovább számolni. Kamasz, mert önző.
Önző, mert mikor kisgyerek volt, és rendszert váltottak a feje fölött, akkor a felnőttek osztoztak, és nem érdem szerint, hanem geciségi sorrendben. Kamasz, mert nem tud uralkodni magán, mert folyton uralkodtak helyette, és még nem volt ideje magára találni. Ez nem a mi hibánk. Nem az enyém. Én a kukába dobom a szemetet, én jó gyerek voltam és jó tanuló idáig, és nem készülök kamaszkori lázadásra. De mégis eredendően le vagyok írva, rossz gyerekként vagyok számon tartva. Meg te is. És miután jól lehúzták a magatartásjegyünket, megpróbálnak fajmenteni. Mert 20 éve erről szól a politika. Csak most már kicsit unom. Kamasz vagyok na.
Temetnek bennünket a politikai erők, emberek. A felnőttek azt hiszik, hogy gyerekek vagyunk, akik egyfelől tök hülyék, másfelől meg irányíthatóak. Mindenhonnan ez érződik. A gyerekek, akiket ki kell menteni a bankok kezei közül, a gyerekek, akik rosszul viselkednek, szóval áfát emelünk, a gyerekek, akik azt hitték, becsukjuk a Hagyó Miklóst, és most még nincs ideje megmondani nyíltan, hogy a Télapó csak a mesében létezik, gyerekek, akik erkölcsi válságban vannak, a gyerekek, akiknek nem szúrja ki a szemét a Gyurcsány Ferenc újratöltve, akiknek jó lesz egy tesitanár is, meg egy csomó koravén iskolaigazgató, de alsó tagozatos.
Fel vagyok háborodva, hogy gyerekként kezelnek, hogy el akarják venni mindazt a felemásan káeurópásra sikerült katyvaszt, amit együtt hoztunk össze nagynehezen. Nem azt mondom, hogy felnőtt Svédország vagyunk midlife krízissel, hanem érzékeny kamaszok, pattanásosak, akiket állandóan lebasznak valamiért. Folyamatosan ki vagyunk osztva. Úgy érzi az ember, hogy elkúrta. Pedig nem. A gyúrcsány kúrta el. Meg az orbánviktor, mikor felcsapott osztályfőnöknek. Itt már nem oszifőóra van. Az 98-ban volt, de elkúrták. Most már szabad választópolgárok vannak, meg gazdasági válság, itt már a kamaszok komoly bajban vannak, nem erkölcsi példamutatás kell már itt, nem fejsimi vagy áfabünti, nem jobbhíján a gyűlölt gyurcsányferenc, hanem beismerése annak, hogy a világ gazdasági motorjában mi vajmi keveset nyomunk a latba, beismerni, hogy a válságot így is, úgy is a nép fogja megszívni.
Nem látszatintézkedések meg utcanévtáblacsere, meg valami vicces színházban előadandó baloldali baszakodás, hanem egy gazdasági alapokon nyugvó kormányzás. Nem alkotmányasztala, hanem egy olyan, ami mellé le lehetne kicsit ülni és beszélgetni a forintárfolyamokról. Ezért lettek a diákkör elnökei két éve, és most meg einstandolnak, és Orbán Viktor úgy érzi, hogy a legégetőbb kérdés ma Magyarországon a gittegylet fenntartása meg a vörösingesek legyőzése. Nem vagyok rossz kamasz, csak problémás. Olyan, akiben van egy csomó perspektíva. Olyan kamasz, aki svéd akar lenni vagy legalábbis szlovén. Egy kicsit nagyobb. Baj? Kamasz vagyok, látom, hogy nem vagyok svéd, se szlovén és frusztrál. Látom már, hogy nekem kell érte megdolgozni, de folyton büntetésben vagyok, és valaki folyton belepofázik a dolgomba.
Kamasz vagyok. Követelek. Követelem a tízóraira való zsebpénzt, amiért megdolgoztam. Követelem, hogy ha nem is teljesen, de legalább részlegesen az legyen, amit én akarok. Követelem, hogy legyen külön szobám, ahova kopogással lehet eljutni, és a beleegyezésemmel. Követelem, hogy a problémáimmal foglalkozzanak, és ha nem tudnak segíteni, ismerjék be. Ragaszkodom az idáig elért eredményeimhez, és követelem, hogy fejezzék be a demoralizálást. És követelem, hogy a sallangot meg cirkuszt meg a kései erkölcsi kárálást meg a hülyéneknézést ti felnőttek, szóval ti meg ezeket kamaszosan szólva dugjátok föl a seggetekbe!
bajorgizi
Kép innen
Főoldalra ajánlom!
bemutatkozás
állandó rovataink
kedvencek
hasznos
